Az önmegvalósító generáció idoljai

Önmegvalósító generáció alatt a 3B generációs elmélete szerint az 1973 eleje és 1984 vége között születetteket értjük. Az említett korszakon belül születetteknél (Magyarországon) az a plusz, közös személyiségtöltet, ami az egyén szintjén nem feltétlenül a fő-, de mindenképpen kiegészítő személyiségjegy, az ún. „önmegvalósító” hajlam.  

Milyen jellemvonásokat is hordoz ez a generáció, milyen is egy önmegvalósító? A kor szülöttei színes, kreatív, kommunikatív, dinamikus, szereplésre vágyó, de sokszor kaotikus, szétszórt emberek. Ez a személyiségtípus alkalmanként bizony arra is hajlamos, hogy az öncélú „különbözni akarás” csapdájába essen. Az önmegvalósító spontán, de ez egyben azt is jelenti, hogy gyakran dönt pillanatnyi benyomások alapján. Mindig az egyediség, az új és járatlan utak lelkesítik. Közös a generáció tagjaiban, hogy nehezen viselik, ha valaki nagyon direkten akarja rájuk kényszeríteni az akaratát. Nem igazán követnek senkit, vagy ha igen, annak a vezetőnek alkalmasnak, patetikusabban fogalmazva méltónak kell lennie arra, hogy úgymond idolként lehessen rá tekinteni. Ez utóbbihoz a következő két feltételnek mindenképpen teljesülnie kell: 1) az adott vezető megfogalmazott és elérni kívánt céljainak egybe kell vágnia az önmegvalósító személy saját céljaival (vagy legalábbis lennie kell egy nagy közös halmaznak, ami a fő célokat illeti), és 2) az adott vezetőről az önmegvalósítónak el is kell tudnia hinni, hogy birtokában van annak a tudásnak és képességeknek, amelyek ezen közös célok eléréséhez szükségesek.

Ha egy adott generáció idolikus gondolkodását akarjuk megérteni, érdemes a kor meghatározó filmjeire koncentrálni. De mit is tekintsünk a legnagyobb közös halmaznak? Hiszen a generáció kultfilmjei egyértelműen például a Ponyvaregény és a Trainspotting, de mit kezdjünk azokkal, akik ugyan ehhez a generációhoz tartoznak, de a moziban csak olyan filmeket néztek, mint az Úszó erőd vagy a Több, mint testőr? Melyik film, melyik filmtípus az, amit ennek a generációnak a legszélesebb értelemben vett közönsége egyértelműen a sajátjának érez?

Mivel az adott korosztályból származom, így nem nehéz visszaemlékezni a „nagyokra”, amelyek közül, általános egyetértés szerint, a következő három magaslik ki: a Birodalom visszavág, a Holt költők társasága és a Forrest Gump. Ez a három mű egyértelműen azok közül való, amik széles körben is elfogadottak egyfajta „közös nevezőként”.

Mi tehát a közös ezekben a filmekben? Mind a 3 alkotás az egyént, az individuumot állítja a középpontba. A Birodalom visszavág esetében természetesen képzeletbeli figurákról beszélünk, ami a mi szempontunkból most nem lényeges, és vizsgáljuk pusztán abból a szemszögből, hogy az akkor még gyermeki korban lévő önmegvalósító generáció szemében kik váltak idollá a filmnek köszönhetően. Luke és Han Solo teljesen más motivációval ugyan, de egyértelműen olyan karakterek, egyéniségek, akik nem akarják magukat alávetni a Birodalom egyenruhás, mindent és mindenkit magába olvasztó rendszerének. A generációra jellemző, hogy Luke és Han Solo közül valamennyivel többen említették az utóbbit, mint gyermekkoruk példaképét (megjegyzendő, hogy a lányok is majdnem egyenlő arányban említették a két szereplőt, mint gyermekkoruk szerelmét, férfiideálját). Han Solo kifejezetten antihős, akit nem általános, nagy eszmék vezérelnek, hanem csak a saját igazsága és meggyőződése vezet. Ő annyira különálló, hogy (ne szépítsük) eleinte csak pénzért segít a lázadóknak, a harcuk, a céljaik, pláne az eszméik nem érdeklik. A lázadók oldalára csak akkor áll, amikor a lázadás mögötti elvekben meglátja a közös pontot a saját maga által felállított szabályokkal, de persze (nagyon jellemzően) ezek után is a maga módján harcol, megmarad önálló entitásnak. A karaktérnek lényegét legjobban kifejező idézet tőle, amit Leia hercegnőnek mond, amikor megismerik egymást: “Hát ide hallgasson fenségességesség! Nekem egyvalaki parancsol és az én magam vagyok!”

Ezek után nézzük meg, mit mond Keating tanár úr pár évvel később, a Holt költők társasága-ban, amikor kiviszi a diákjait az udvarra, hogy ott tapsra meneteljenek (ami tulajdonképpen egyben a film fő üzenete is)?

“Mennyire nehéz megőrizni önmagunkat a többiekkel szemben! Látom a szemükön, hogy most azt gondolják: “én nem léptem volna ütemre”, de jusson eszükbe, hogy akkor miért tapsoltak? Mindannyian igényeljük, hogy elfogadjanak, de higgyék erősen, hogy a meggyőződésük egyéni, a sajátjuk, még ha a nagy többség emiatt rossz szemmel néz is magukra, még ha a nyáj azt bégeti is: “neeem heeelyeees”! (…) Azt akarom, hogy leljék meg a maguk útját mihamarabb. Induljanak el rajta a maguk tempójában! Mindegy, hogy merre, mindegy, hogy hogyan, akár peckesen, akár kergén, bárhogyan!”

Ez a generáció ezzel a filmmel kamaszkorában, de még a generáció legidősebb képviselői is gimnazista korban találkoztak, azaz életük egyik legmeghatározóbb szakaszában. A generáció és idoljai között ez azonban soha nem egy egyirányú folyamat, sokkal inkább kölcsönhatás. Voltak más típusú fő karakterekkel dolgozó és más üzenetet megfogalmazó filmek akkor is, de mégis, ha széles körből szeretnénk közös kedvenc filmeket találni ebből az időszakból, ez a generáció egyértelműen az ilyen típusú filmeket választotta kedvencnek és ezeket tette sikeressé, szemben azzal, amit más generációk tettek meg saját kultfilmjüknek (de ez utóbbiról kicsit később).

És mi lehet a Forrest Gump alapművé válásának oka? Ő még csak nem is lázad semmi ellen, ő aztán tényleg maga a megtestesült antihős, legalábbis, ha megnézzük, honnan indult. Nála is a legfontosabb kiindulási pont, hogy Forrest minden, csak épp nem olyan, mint a környezetében lévő többi ember. Ez eleinte kiközösítettséggel, megaláztatásokkal jár, de furcsasága, különbözősége ellenére, vagy talán épp azért, már kora felnőttkorában a sors kegyeltjévé válik. Körülötte mindenki görcsösen küzd valamiért, őt pedig lenézik, mert minden helyzetben az a furcsa valami, „önmaga” marad, ami más, mint a többiek; végül mégis mindenki elbukik mellette, míg ő, a különc, lenézett csodabogár „mindent visz”.

Összességében elmondható, hogy ezeknek a filmeknek a végén a fennálló rend szerinti elvárásoknak meg nem felelő karakter kerül ki győztesen. Forrest, bárhová is sodorja az élet, mindig nyer, és bár a Birodalom visszavág és a Holt költők társasága esetében látszólag a meglévő rendszer győzedelmeskedik, a morális és az igazi, hosszútávú, valós győzelem egyértelműen a főhősé, ami után a világ már nem lesz olyan, mint előtte, ez pedig előrevetíti, hogy csak idő kérdése az, hogy a főhős igazsága véglegesen győzzön (Luke inkább a mélybe veti magát, minthogy elfogadja Vader ajánlatát a közös uralkodásra a sötét oldalon, Keating-et, bár kirúgják, a diákjai a padra felállva, az iskola igazgatójának fizikailag is hátat fordítva, „ó kapitány, kapitányom” felkiáltással búcsúztatják).

Ha a filmtípusokat nézzük, ezek az általánosan elfogadott klasszikusok ebben a generációban. Ezek után vizsgáljuk meg az elején már említett két igazi kultfilmet is, a Ponyvaregényt és a Trainspotting-ot, amelyek (mivel nem közönségfilmnek készültek) még markánsabban tekinthetőek generációs kultfilmeknek. Vajon milyen szempontok alapján válhattak ennek a generációnak ikonikus alkotásaivá?

A Ponyvaregény– esetében első blikkre azt hihette az ember, hogy egy C-kategóriás akciófilmre tévedt be, csupa klisé karakterrel (öltönyös bérgyilkosok, titokzatos táska, gengszterfőnök tiltott felesége, bokszoló, csokornyakkendős hullaeltakarító, rabló szerelmespár, stb.), de aztán… valahogy egy olyan szál sincs a filmben, ahol valóban az történne, amire a klisék alapján számítunk, de még csak a klisé ellenkezője se, hanem valami teljesen más. A film cselekménye maga volt a „mindegy, hogy hova menjünk, csak járt utakra ne tévedjünk” életérzés. A kultfilmmé válásához ez azonban még nem lett volna elég; ahhoz az kellett, hogy mindenki valami (akkor még) megmagyarázhatatlan okból (eleinte talán csak a dialógusok egyedi humora miatt) újra és újra megnézze, hogy végül azzal szembesüljön, hogy minden egyes újrázásnál a történetnek, a rendezésnek valami új, rejtett rétegét lehet felfedezni. A forgatókönyv nem csak elkalandozik azokon a bizonyos járatlan utakon, hanem vissza is talál azokhoz, hogy a maga groteszk módján végül összeálljon egy kerek egész, sőt, több dimenziós történetté. Az önmegvalósító generáció közönsége közt szájról szájra járt a híre ennek a „nagyon szabálytalan formájú” moziélménynek. Végül nem maradt el a szakmai elismerés sem: Arany Pálma Cannes-ban, valamint legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díj, illetve az, hogy a forgatókönyvírás utána már nem maradhatott ugyanolyan, mint előtte.

Ami pedig a Trainspotting-ot illeti, azt már előre lehetett róla tudni, hogy ez egy ún. drogos film. Láttunk már Ilyet: Rekviem egy álomért, Egy kosaras naplója stb., amik szintén ebben a korszakban készültek, nagyon fontos és nagyon jó filmek, de nem kultfilmek. A Trainspotting-ban a negatív főhős nem a heroin, azaz nem az, amit a többségi társadalom szájbarágós mondanivalóként elvárna egy ilyen témájú filmtől, hanem az a semmi, ami a film főszereplőire a helyszínként szolgáló skót munkásnegyedben várna életként. Ennek a filmnek a főszereplői iskolázatlan utcagyerekek, szintén igazi antihősök, akik egyben mindenképpen egyetértenek: a drogok összes démoni aspektusa elfogadhatóbb, mert az legalább valami más, pontosabban az legalább valami, ahhoz az „élethez” képest, amit maguk körül látnak. Hiszen mit is választ az, aki azt a bizonyos „normális” életet választja? A főhős Mark Renton erről szóló kezdő monológját elég sokan tudják kívülről idézni ebből a generációból… Miközben a filmtől a lehető legtávolabb áll, hogy a drogos életmódot mentegesse, pláne, hogy azt állítsa be bárki előtt is követendő példának (sőt, kellőképpen naturalista és sokkoló képekben mutatja be annak minden negatív velejáróját), mégis meghökkentően új út volt, hogy egy ilyen témájú filmet ne az általában elvárt mondanivalóra élezzenek ki az alkotók, hogy a történet fókuszát ne erre helyezzék, hanem a főszereplők, azon belül is leginkább a mesélő úgymond „normálissal szembeni, másra vágyásának” megértésére.

Az önmegvalósítók közös ismérve még a jó kommunikációs készség, ezért nem csoda, hogy e generáció nagy filmjeinek közös jellemvonása még a bármilyen élethelyzetben való gyakori idézhetőségük. Ebben egyértelműen eltérnek az „emberközpontú” generáció (az 1946 és 1964 között születettek) kultfilmjeitől: a Zabriskie Point, az Eper és Vér vagy a Nagyítás mind olyan filmek, amikben a kommunikációnak, a dialógusoknak szinte semmi szerepe nincs.

Ennek a rendszerváltáskor kamasszá lett önmegvalósító generációnak, akik számára közös élmény volt, hogy egy rendszer szabályait elfogadni lúzerség, akik úgy léptek be a felnőttkorba, hogy tervgazdaság már nem volt, de a piacgazdaság még nem épült fel, és csak annyit tudtak, hogy (jelentsen ez jót vagy rosszat, de) rájuk egészen biztosan valami olyasmi vár, amiről még senki nem tudja, hogy mi lesz az; nos, számukra az individuum szerepe, az egyéniség, a járt utaktól eltérő utak keresése lett az egyik hallgatólagosan elfogadott legnagyobb érdem (amiben egyetértenek még a generáció azon tagjai is, akik maguk amúgy félnek attól, hogy a gyakorlatban ezt meg is tegyék). „Ne állj be a sorba, csak abban higgy, amit belül te magad érzel”, ez lett a generáció mottója.

Ez a (ma 33-44 éves) korosztály van jelen legnagyobb létszámban a munkaerőpiacon és az üzleti életben. Ennek a generációnak a motiválásában – amennyiben munkavállalóról beszélünk – a folyamatos megújulás, a fejlődés beépítése ugyanolyan elengedhetetlen, mint az egyediségre, az egyéniségben rejlő erősségekre való építkezés, valamint, hogy a hierarchiában felette lévő vezető szakmai tudását és elköteleződését illetően hiteles ember legyen, aki mindemellett mindig képes meglátni, feltárni, megfogalmazni azt a bizonyos „nagy, közös halmazt” a fő célokat illetően. Ha pedig ebből a generációból valaki nem munkavállaló, hanem vállalkozó, cégvezető, akkor mindenképpen kulcsfontosságú, hogy mindig kellő időben fordítson figyelmet arra, hogy mik lehetnek cégét illetően a fejlődés új útjai, a fejlesztési lehetséges irányai, különben a vállalkozás maximum egy napi megélhetést biztosító mókuskerék lesz, perspektíva nélkül. Míg egy emberközpontú generációból származó embert ez nem feltétlenül zavar, az önmegvalósító generáció tagjainál ez szinte elkerülhetetlen út a kiégéshez, egy kiégett embert pedig nem fognak követni. Egy ilyen vezető senkinek nem idol, ez utóbbi pedig önmagában el tudja dönteni egy cég sikerét vagy bukását. Erre a nemzedékre hatványozottan igaz, hogy mintegy önmagát gerjesztő folyamatként, az egyén egyediségét, erősségeit szem előtt tartó folyamatos megújulás és fejlesztés szabadítja fel az energiákat az újabb megújuláshoz és fejlődéshez, és hogy ennek hiánya, elmaradása vagy túl későn történő felismerése ugyanilyen hatványozott erővel tud lesújtani, váratlanul és természetesen a lehető legrosszabbkor. A kármentés pedig ilyenkor már aránytalanul súlyos energiaveszteséget és anyagi károkat okoz ahhoz az energia- és anyagi befektetéshez képest, amit egy időben történő fejlesztés igényelt volna. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy ezeknek a fejlesztéseknek az időben történő és tudatos alkalmazása az, ami az üzleti életben a generáció sikeres első számú döntéshozóit megkülönbözteti a többitől, és az, hogy ehhez kapcsolódóan az adott vezető tisztában van azzal, miért is fontos időről időre végiggondolnia azt is, hogy döntései vajon alkalmassá/méltóvá teszik e arra, hogy ő maga idollá váljon és az is maradjon.

Kezdjen el gépelni és üssön egy entert a kereséshez